A Hadikfalván született Tamás Menyhért József Attila és Babérkoszorú-díjas költőnek, írónak, műfordítónak, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának az erdélyi népköltészeti hagyományokat a bukovinai székely nyelvjárás ízességével ötvöző prózája, a XX. századi magyar történelem súlyos örökségét, a modern kori emberi tragédiákat hitelesen és érzékletesen bemutató életműve elismeréseként Kossuth-díjat adományozott Áder János köztársasági elnök március 15-e alkalmából. Személyes érintettségéről, származásáról, írói eszközeiről beszélgettünk Tamás Menyhérttel.
Lesti Árpád interjúja
Mi az ön személyes érintettsége a súlyos örökségben, tragédiákban?
Elegendő néhány tényszerű adat: 1940-ben születtem egy kényszer-kapta településen, Hadikfalván. Ne felejtsem, ez a kényszer, madéfalvi kiűzetésünktől a Dunántúli letelepítésekig, e maroknyi székely közösség életét kikerülhetetlenül megszabta. Stáció volt valamennyi útszakasza. A szenvedés stációja. Alig szakadtunk ki a bukovinai szorításból, már vonaton vártuk a hírt, hogy Székesfehérvár környéke nyújt megnyugvást, vagy megint világgá szakadunk. Kolozsvárig tartott a remény (a háború türelmetlensége azonban közbeszólt), a váltók Délvidéknek fordították a szerelvényt. Még, akik virágos ünnepléssel vártak, azok sem éreztették, hogy darázsfészekbe kerültünk… Gyermekkorom tragédiája, hogy négy és féléves koromig minden éjszaka lövöldözés volt az altatónk. Aztán jött az echós menekülés szépsége: mögöttünk front, előttünk front, hét hónapig kerestük a szállást ígérő irányt. Döcögés előre, a nyugati határig, ínséges döcögés vissza Tolnába, Baranyába, kinek hol jutott idegen hajlék… Kedvünkön 1945 májusa sem szépített.
Maradt még valami kapcsolata szülőföldjével?
A bukovinai tájnak, máig érezhetőn, erős nyelvi kisugárzása van. Hetvennyolc éve, hogy elszakadtam Tőle, idegvégződésemmel Vele; hozott és viendő igéivel élek. Sose gondoltam, hogy az odahagyott távolság avat íróvá…
Hogyan vált költővé? Hiszen érettségi után előbb segédmunkás, majd újságíró lett, első verseskötete, a Szövetségben a fákkal megjelenésekor, 1974-ben pedig már 34 éves. Hogyan született meg a gondolat, hogy megírja családja és a bukovinai székelyek történetét feldolgozó műveit?
1979 elején, előbb, a kulturális munkatársaként, majd a Szép Szó szerkesztőjeként a Népszavához kerültem. A Szép Szó több volt, mint munkahely, már az első esztendőben gazdagító műhellyé vált, a tágulás mellé külön horizontokat nyitott – egyik napról a másikra, a nagy öregek közelségébe „sodort"; bejáratos lehettem Illyés Gyula, Illés Endre, Szabó Pál és mások munkaszobájába. Felszabadító biztatásuk máig kísér. Akárcsak Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Szabó Magda, Dobos László, Czine Mihály, Rónay László, Sütő András szemmel tartó bátorítása…
Meglehet, hogy az aktív szerkesztői munka is közrejátszott saját verseskötetem késői megjelenésébe. A késésnek is megvan a „haszna", a művek sorát felgyorsítja. Abban is segítésemre sietett, hogy miként leljek a megírandó, bennem munkáló, szikrára váró témára. A művek ötletének születése kapcsán, az Esőrácsok című művem példáját említeném. Története a Bukovinát és Erdélyt összekötő kosnai vasútállomáson játszódik. Az átkelés filmhíradós krónikásának özvegye képek halmazával várt, mintegy 800 felvételt terített elém az ebéd- asztalra. Az első, ami feltűnt, mindegyiken esett az eső. Már hazafelé menet „belém villámlott" a megírandó regény címe: Esőrácsok. Akárha film futott volna előttem, nyílalt át a barakkban töltött éjszaka, a forgalmat irányítók lázas beszéde. Az esőzethez igazodva, egyetlen lírai sodrású mondat az egész regény, ahogy benn, a barakkban is ömlött a kilátástalan-álomtalan beszéd…
Reggelre ugyan tisztult az égbolt felettünk. A peron, a velünk tartó esperes, Sebestyén Antal „Azt sem tudja az esperes úr, merre, meddig?" válaszát visszhangozta: „A következő nagyhatalmi döntésig."
Hogyan fordult lírából a próza felé?
Merészebb pillanatomban felhívtam Szabó Magdát, a riport el is készült, hosszabb szünet után, tartós kapcsolatban folytatódott. Első, neki küldött kötetemet ajándékként fogadta, Versek édesanyám, Kiss Emerencia kapcsos könyvéből ciklusomat, ahogy írta: esténként „Miért szép?" férjemmel felváltva olvastuk a verseit…Második-harmadik kötetemre is lelkesülten válaszolt, de már elmarasztalással: nem hiszem, hogy a Sanyika (Weöres Sándor – a szerk.) kiköszörülte mondatszilánkok, szókavicsok fogják jelezni következő útját. Szerintem percek múlva prózát fog írni… Bevallom, bosszantott a levele. Első prózám után neki adtam igazat. A tízediknél újabb „jóslattal" állt elő: itt az ideje, hogy drámát írjon…
Ebben is igaza lett.
Műfajilag a líra és a próza határán áll, lírai regénynek nevezi stílusát. HogyanMit jelent ez, hogyan ismertetné?
A költészettel egyetlen napra sem szakítottam. Prózába mentettem. Mondhatnám: prózai költemény prózát írtam. Arra mindig ügyeltem, hogy a költeménypróza lehető legváltozatosabb legyen. A regény szövetét több műfajból szőjem, ha úgy kívánja a mondandó, dokumentum, riport, esszé, néprajz megférjen egymás mellett – mégpedig úgy, hogy összeszövésükből semmit se vegyen észre az olvasó…
Mit lehet tudni az Ön írói technikájáról, szakmai titkairól? Milyen formában tudta megőrizni a székely nyelvjárás ízességét, hihetően, mesterkéltség nélkül?
Semmilyen műfajban nem szabad sietni. Lassan dolgozom. A prózát napi egy oldallal kezdtem. Véremmé vált ez a mennyiség. Ha jól tudom, Thomas Manntól Déry Tiborig, sokan tartották magukat ehhez a mértékhez.
A kérdezett őrzés, benső törvényem. Legtöbbet a már említett, kincsemből; hozott szavaimból gazdálkodom. Ha úgy vesszük nyelvőrzést végzek, amihez belső építkezésül szellemi sövényt építettem. Szinte hihetetlen, megesik, hogy otthon elfelejtett szavakat viszek haza ma, sokszor én viszem haza a szavakat, mert már elfelejtették… Bizonyára, ennek pótlására szaporodnak Erdélyben s idehaza a székely szótárak.
Ha már szóba került a nyelvőrzés: Budapesten újságíróként dolgozott, vagyis a korszerű nyelvet használta. Milyen az a nyelv, amit Ön őriz? Honnan eredeztethető, mi a története?
Nyelvújítás előtti magyar nyelv! Budapesten eszméltem rá, mit hagytam oda. Bukovinába, ahol eleim közel kétszáz évig nyelvi elzártságban éltek, nekik ezzel kellett tovább élniük. Tolna megyébe is ezt hoztuk. Az, hogy képi nyelv, láttató nyelv, teljesen elvarázsolt, sokszor mosollyal hallgatták, olvasták, ha olvasták, munkáról munkára erősödött a gondolat, írói nyelvvé kell emelnem…
Hasztalan igyekezet?
Fogadtatásából úgy tetszik, van mire visszatekintenem.
Lehet, hogy egész életművem csönddé válik.
Hivéssel hiszem, hallható csönd lesz…
Jelenlegi élettapasztalatával mit üzenne a mai fiataloknak?
Mellőzném a bölcsködést, sűrítve mondom: akármilyen körülmények közé kerültök, legyetek alkutlanok!
KÉRDEZZ-FELELEK
Válaszol: Tamás Menyhért
Kitől tanulta a legfontosabbat, s hogyan hasznosítja ezt az életben?
Apámtól, Tamás Lajostól. Attól a köznapi nagyságtól, aki halál-közel, lázas pillanatában, végső akaratként, vízért küldte Gáspár bátyámat a kútra: Utójára egy pohár tiszta vizet szeretnék inni. Ez a pohár víz azóta a forrásom…
Mi a kedvenc könyve?
Szabó Lőrinc élete tájairól írt versfüzére, a Tücsökzene.
Mi a kedvenc filmje?
Hicsiró Fukazava Zarándokének című novellájából készült filmremeklés. A halált választó, étlen szájak zarándokéneke. Az élők temetőjét választó sorsok sorsánál aligha van megrázóbb történet…
Mit tart legnagyobb művészeti sikerének?
A Vigyázó madár című kisregényemet, amelyben édesapám életét sűrítettem lírai balladába.
Jelenleg min dolgozik?
Megjelenő kötetem várakozó napjait élem. Az idei Könyvhétre több kötetem is napvilágot lát. Az egyik, az utóbbi öt esztendő új termése: Észre-írt strófák. A másik: hosszú évtizedek óta vágyott, kétnyelvű (magyar-francia) megjelenés, az Elfelé utak. A válogatás avatott műfordítója: Király Ibolya Erdély szülötte. Nagyon is tudta, mire vállalkozik: Tamás Menyhértet, bármilyen nyelvre fordítani – lehetetlen küldetésnek tűnik. Francia nyelvre fordítani őt, a legnagyobb kihívás.
A jövőben mivel szeretne foglalkozni?
Esszékötet megírásával. Az esszé a műfajok műfaja. Egyik legnagyobb hazai mestere, Németh László, meglepetésemre, a verset sorolta első helyre. Ha már idáig érkeztem, nem futamodhatok meg. Tudom, mélyre kell ásnom múltamban. Jöjjön a mély, legmélyebb.
Mit szeret legjobban a Pesti Vigadó épületében?
Azt a több, mint másfél évszázadot, amit továbbörökítésül ránk hagyott. Azt, ahogy világnevek kisugárzására emlékeznek és emlékeztetnek e falak. Gazdag ünnepléséhez, 2015-ben, megnyitásának 150. évfordulója alkalmából, tartott ünnepsorhoz, örömömre, magam is hozzájárultam. Még festékszagú kamaratermében Mikes monodrámámat láthatta a közönség. Azon túl, hogy színpadra lelt a darabom, külön boldoggá tett: az örök szolgálattevőt, Rákóczi Fejedelem főkamarását, mint a magyar levélirodalom megteremtőjét, magunk fölé emelhettem…
