Lesti Árpád interjúja

Életrajzaiban könyvtárosnak, kritikusnak és irodalomtörténésznek is nevezik, miközben lap- és könyvkiadó szerkesztőjeként illetve igazgatójaként is dolgozott, eközben a '80-as évek óta jelennek meg írásai, Kányádi Sándor monográfusaként is ismerhetjük. Kezdjük a kritikusággal és az irodalomtörténészséggel: mi a feladtuk és mit csinálnak?

Az irodalomtörténész befejezett vagy már jelentős életművekkel foglalkozik. Szükséges egyrészt az életmű történeti áttekintése, szellemtörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti kitekintése, a meglévő irodalomelméleti fogalomkészlet folytonos felfrissítése, továbbá állandóan figyelni kell, mintegy érzékeny műszerként, hogy el tudjon helyezni egy-egy életművet. Vele szemben a kritikus a kurrensen, folyamatosan megjelenő művekre reflektál, persze jó, ha az adott író korábbi műveit is ismeri. Mind a kettőben feltétel, hogy nagyon sok könyvet kell olvasni, megállás nélkül. A kritikusé nagyon hálátlan feladat, mert optimális esetben nem csak a jó, elismerő véleményét írja meg, hanem a kifogásait is, ezért egy jó kritikusnak rengeteg haragosa van, aki nem kritikának feltételezi a bírálatot, hanem a személye elleni támadásnak. Az irodalomtörténész pedig az életművet nagyobb intervallumban, alkotói korszakban, vagy akár egész irodalomtörténeti korszakot áttekintve értékel.

Mi nevezhető az Ön szakmai területének?

Pécsi Györgyi: Elsősorban határon túli, azon belül is az erdélyi és a felvidéki magyar irodalommal foglalkozom irodalomtörténetileg, míg kritikusként minden magyarországi irodalom a vizsgálatom tárgya. Az erdélyi irodalmon belül az újabb korszakkal, az '56 utáni irodalmat kutatom, akkor indult egy hatalmas fölvirágzás, az úgynevezett első forrás nemzedékével – Szilágyi István, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár –, és az előző nemzedék is – Kányádi Sándor, Sütő András, Székely János – ekkor, a '60-as években fogalmazta meg azokat a műveket, amelyek világirodalmi jelentőségűek. Mindez azért roppant izgalmas számomra, mert '56 után Romániában elképesztően brutális megtorlás és elrettentés következett. Elindult a magyarságnak és helyi németségnek, a szászoknak a szisztematikus fölszámolása – iskolák bezárása, politikai hatalomból kiszorítása, intézmények magyartalanítása – és racionális gondolkodás szerint annak kellett volna történnie, hogy konyhanyelvé válik, szorul vissza a magyar nyelv. Ehelyett egy világirodalmi virágzás indult el az erdélyi magyar irodalomban. A művek eljutottak Magyarországra, ahol tabu témának számított a határon túli magyarság, aminek a létéről se lehetett beszélni, így a '70-es évektől elsősorban ezekből az irodalmi művekből értettük meg a határon túli magyarság létének veszélyeztetettségét. Mikor e művek átszivárogtak, hirtelen Magyarországon felfedeztük őket, s főleg az erdélyi irodalom felé fordult ez a nagy figyelem, mert ott az önálló Erdély miatt autonóm művészet alakult ki. Csehszlovákiában a '68 utáni visszarendeződés szintén lefojtotta a határon túli magyarság kérdését, viszont ott is megszületett egy erős magyar irodalom, ahonnan az ismereteket szereztük.

Mitől világirodalmi jelentőségű egy mű? Mi dönti el e kérdést?

Pécsi Györgyi: Ez mindig valamilyen módon szubjektív, de ha sokan érzik így - és ezt elemzésekkel, értelmezésekkel alá tudják támasztani -, akkor valószínűleg az. Ha világirodalmi művet olvasunk el, akkor másként látjuk onnantól a világot, a kultúrát, az irodalmat. Amikor megjelent Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című szociográfiája, akkor, mint a futótűz elterjedt, hogy ez egy nagyon jelentős mű, olvastuk és másként láttuk tőle a világot. Azt szoktuk mondani világirodalmi rangú, minőségű az, amivel ha bármilyen nyelven találkozunk az értelmezhető és az értéke elfogadható. Hogy aztán a világ foglalkozik-e vele, az egy másik kérdés!

Egy katalán, vagy finn ugyanúgy érezné, hogy ez egy világirodalmi jelentőségű mű, mint mi, magyarok? Vagy ez a témától függhet?

Pécsi Györgyi: Nincs olyan mű, és olyan téma, amit ne lehetne egy másik nyelvre, egy másik kultúrára adaptálni. De a művek befogadása, annak sikere már mindig értelmezés kérdése. Van-e benne több, könnyen értelmezhető elem, sikerül-e átültetni más nyelvre! A mi sorstörténetünkre érzékenyebbek, könnyebben befogadják a közép-európaiak, vagy akár a kis országok, mint például a vietnámiak, akik történelmük folyamán mindig két ország között őrlődtek. Az egyszerűbb történetek, amik bárki számára érthetőek – például a latin-amerikai próza: Vargas Llosa, Marquez – gyorsan népszerűvé válnak. Ezzel szemben a például a kortárs német prózát egy szűkebb kör érti csak. Ettől függetlenül lehet világirodalmi szintű, de nem biztos, hogy ismerni fogja a világ. A kérdés az, hogy az adott mű megtalálja-e azokat az értelmezéseket, amelyek segítik népszerűsítését.

Az irodalomtörténészek körében szokványosnak tarthatjuk azt az Ön pályaívét?

Pécsi Györgyi: Nem készültem irodalomtörténésznek, kiadói szerkesztő szerettem volna lenni, aki ott áll a mű születésénél. Amikor befejeztem iskoláimat nagyon szűk lehetőségek voltak, örültem, hogy valahogy az irodalom közelébe kerülhetek. A mai pályakezdés nem hasonlítható össze a múlt rendszerben lévő lehetőségekkel, nem utazhattunk, nem fértünk hozzá az alapvető jelentőségű irodalomhoz. A '80-as évek végén szerkeszthettem a Széphalom Könyvműhelynél, utána könyveslapot hoztunk létre, azt szerkeszthettem. Közben kritikákat írtam, hiszen ha az ember olvas, akkor reflektál. Később kezdtem el az irodalomtörténészi tevékenységgel, például a monográfiák írásával foglalkozni. Sokkal izgalmasabbnak találtam az alakulót, azt, ami éppen most születik.

Idén lett volna 90 éves Kányádi Sándor, akinek monográfusa. Hogyan született az ötlet, hogy bemutassa, értékelje az akkor már országosan ismert Kányádi pályáját?

Pécsi Györgyi: Határon túli kritikusként már számon tartottak, mivel korábban Tőzsér Árpádról írtam monográfiát a Kalligrammnál. Azért kért fel engem, mert már akkor írtam róla, amikor Magyarországon még nem sokan foglalkoztak határon túli alkotókkal. Úgy tartottam modernebbek, kísérletezőbbek, mint a hazai alkotók, ezért izgalmasnak találtam művészetét. Később Kányádinak is felajánlották, hogy készülhet róla is monográfia, és Kányádi választott engem, mivel addigra már több tanulmányom jelent meg róla is. Egy feltétele volt: úgy írjam meg, hogy egy középiskolás gyerek első olvasásra megértse, mert az olvasóknak kell írni, nem a tudós embereknek.

Hogyan képzelhetjük el egy eleve magát írásban kifejező alkotó és az őt értékelő, szintén író, elméleti tudással felszerelt művész kapcsolatát? Mert azért ez nem tűnik szokványos élethelyzetnek…

Tőzsérrel nem volt személyes kapcsolatom, néhány kérdést elküldtem neki, aztán a kész kézirat kapcsán egyeztettünk, s csak a monográfia után kötöttünk személyes barátságot. Kányádi azt mondta: „azt ír, amit akar". Egészen addig, amíg be nem fejeztem a teljes kéziratot Sándor bácsi nem is látta. Sokat jártam hozzá, elsősorban a román költészet és az erdélyi lét – ami alapból többnyelvű - kapcsán. Érdekes volt látnom, hogy másfelé tájolódik a román irodalom, mint a magyar, hisz előbbi a franciák, utóbbi elsősorban a németek, valamint az angolok felé orientálódik. Így teljesen más hatások is érik, és máshogy fejlődik a művészetük. Sándor bácsi sok szabadegyetemet tartott, élő szóban évente akár 3-400 találkozón is részt vett, elképesztő munkabírása volt és hihetetlenül tudta a lényeget, a költészet természetét.

Ön a 2017-ben alapított MMA Kiadó egyikügyvezetője. Mi a feladata, célja a kiadónak, és milyen típusú könyveket találhatunk meg Önöknél?

A Magyar Művészeti Akadémia 2011-es megalakulása óta folyamatosan jelentettünk meg, gondoztunk könyveket, gyártottunk filmeket, honlapra rengeteg videós anyagot. Utána az a döntés született, egyszerűbb, ha egy profiltisztítás után nonprofit formában professzionális szintre emeljük a könyvkiadást és portréfilm gyártást és csak azzal foglalkozunk. Utóbbiból évente ötvenet készítünk az akadémikusokról és a nem akadémikusokról összesen, a televízió sugározza hetente. Jelenleg a legnagyobb videós portálunk nekünk, az MMA TV-nek van, hisz a honlapon már 1200 videós anyagunk található meg. Az elmúlt időszakban összesen 3 milliós a nézettségünk, a havi 100 000-es, az átlagnézettség pedig öt perc, ami elképesztően magas az internetet tekintve. Könyveink kereskedelmi forgalomba kerülnek, több sorozatunk elindult, legkeresettebbek a filmes kiadványaink (Huszárik, Kósa Ferenc, Sára Sándor, Gulyás testvérek, Szegfű András interjúsorozata). Jelenleg 7-8 művészeti ág könyveit adjuk ki és tartalmilag, formailag is felnőttünk, tudjuk azt a minőséget hozni, ami egy Akadémiától elvárható.

Egy kiadó vezetőjeként, illetve irodalomtörténészként mennyire van lehetősége válogatni a művek között? Hivatalból el kell olvasni mindent, ami újként megjelenik a piacon nálunk, vagy a világon?

Az optimális az, ha a kiadóvezető mindent olvas és mindent lát. Volt életemnek egy időszaka, amikor könyveslapot szerkesztettem, akkor mindent láttam, rajta volt az ujjbegyem a magyar irodalom lüktetésén. Havi 25 könyvet olvastam (voltak, akik nálam is többet), ugyanis tájékozódás nélkül nem lehet szerkeszteni. Most hivatali, vezetői munkáim miatt sokkal kevesebb időm van az olvasásra, amit mi adunk ki, gyártunk le azt természetesen most is ismerem, akár folyamatában látom megszületését, alakulását. Szerencsére nagyon jó szerkesztőkkel dolgozunk, és ez nagyban megkönnyíti munkámat.

A Kiadó 2018 tavasza, a Pesti Vigadó programismertető kiadványának magazinná válása óta jelentkezik ajánlóval. Az év végéhez közeledve, irodalomtörténészként milyen új kötetekre, kiadványokra hívná fel olvasóink figyelmét, valamint mit fog olvasni az ünnepek alatt?

Saját könyveink közül a négy részesre tervezett Magyar Barokk című sorozatunk első kötetét ajánlanám. Ebben a magyarországi barokk festőművészet eredményeit adjuk közre, amelyeket a Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténész munkatársai dolgoztak fel több éves kutatómunkával. A kötetek több tízezer színes fotó felhasználásával mutatják be egy-egy vidék látnivalóit, így az ismeretszerzés mellett akár kirándulások, túrák során is fantasztikusan hasznos lesz. Én karácsony és szilveszter között újraolvasok, évről évre elsősorban klasszikusokat. Minden alkalommal előveszek egy Dosztojevszkijt, aztán a francia, német vagy spanyol költészet verses antológiáját, rendszeresen egy balladás könyvet. Nyelvújítás előtti régi magyar irodalmat, Balassit, Mikest, Szenci Molnárt, meg persze a Bibliát, s amikor már nagyon fáradt vagyok, akkor Shakespeare összes következik. Aztán az ünnepek után, az év elején kerülhetnek sorra az új, most megjelenő könyvek.

KÉRDEZZ–FELELEK

Válaszol: Pécsi Györgyi

Kitől tanulta a legfontosabbat, s hogyan hasznosítja ezt az életben?

Az életről a legfontosabbat a szüleimtől, anyámtól, apámtól tanultam. A költészet természetéről nagyon sokat kaptam Kányádi Sándortól, és nagy hatással volt rám Molnár Tamás filozófus is.

Mi a kedvenc könyve?

Dosztojevszkij: Ördögök

Mi a kedvenc filmje?

Paradzsanov: Elfelejtett ősök árnyai és Pasolini: Médea

Mit tart legnagyobb művészeti sikerének?

Számomra nincs legnagyobb, mindegyik munkámat nagyon fontosnak tartom, ha eredményt érek el. Irodalomtörténetileg a Kányádi-monográfia, szerkesztéseim közül az Új Könyvpiac lap másfél évtizedes szerkesztése emelkedik ki. És a mostani feladatom, az MMA dokumentációs részlegének a megszervezése és professzionális szintre emelése. Ez utóbbi a legnagyobb, történeti jelentőségű –, akkor hát mégis van legnagyobb.

Jelenleg milyen művészeti projekten dolgozik, mit tervez?

Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóközpont projektjében egy teljesen új szerkesztésű irodalomtörténeti lexikonon dolgozunk Falusi Márton főszerkesztő társammal és számos kiváló munkatársunkkal. Mintegy 650 művet és 50 irodalomtörténeti eseményt dolgozunk fel a magyar irodalom 1956-2016 közti időszakából, lexikon formában.

A jövőben mivel szeretne foglalkozni?

Szeretném időben befejezni az irodalmi művek lexikonát, és végre a Szilágyi Domokos-monográfiát. Addig is meg kell írnom egy Ferenczes István-kismonográfiát.

Mit szeret legjobban a Pesti Vigadó épületében?

Budapestnek aránylag kevés az épített történelmi múltja. A gyönyörű, méltóságteljes Vigadó számomra egyszerre jelenti a múltat és nagyszerű és igen változatos programjaival a jelent.